Egy vidéki középiskolában tanító, pályakezdő tanár vagyok, egy 25 főt számláló osztály osztályfőnöke. Egyre gyakrabban veszek észre kaparás, vagdosás okozta sebhelyeket egyes diákjaimon, főként a lányokon. Nagyon nehéz velük erről beszélni, és tanácstalan vagyok, hogyan segíthetnék nekik. Az lenne a kérdésem, hogy miért csinálják ezt? Én, mint tanár hogyan tudnék beavatkozni?

Kedves Éva!

A „vagdosás” illetve a bőr kaparása az önsebzés témakörébe tartozik, a probléma mellett valóban nem lehet elmenni. Serdülőkorban sajnos igen gyakori jelenség, az önsebzés egyes kutatók szerint a 11 és 25 év közötti korosztályt érinti a leginkább. Az életkori átlag a tanulmány szerint 13 év, tehát az önsebzés gyakran már az általános iskolában kezdődik!

Az önsebzés eszközei lehetnek: kés, penge, köröm, gemkapocs, rajzszög, vagy üveg, amikkel  a gyerekek a karjukat, a bokájukat, a lábszárukat, vagy a csuklójukat sértik meg. Kevésbé gyakori, de előfordul, hogy a törzsön, a felkaron, vagy a belső combokon jelennek meg a sebek. Ahogy Ön is tapasztalja, a serdülő lányoknál fordul elő leggyakrabban az önsebzés, titokban, rendszerint heti egy vagy két alkalommal.

Hogy mi készteti arra a fiatalokat, hogy önmagunkon sebet ejtsenek, arra számos elméletet és indokot találunk. Többnyire valamilyen negatív érzés elől menekülnek a gyerekek: dühösek, haragosak, bűntudatuk van, vagy félnek, szoronganak, esetleg a szégyen gyötri őket. Az önvádlás, önbecsmérlés túlzott fajtája gyakori azoknál, akik az önpusztítás valamilyen módját választják. Az is változó, hogy mi váltja ki ezt a negatív érzést. Előfordul, hogy egy régi, nyomasztó emlék hirtelen felbukkanása, vagy egy aktuális, nehéz helyzettel való megküzdés sikertelensége okozza a kortársakkal való kapcsolatokban vagy a szülőkkel kialakuló konfliktusoknál, esetleg iskolai kudarcnál.

Az önsebzés segít az elkövetőknek megküzdeni a negatív érzésekkel, a fizikai fájdalom eltereli a figyelmet a belső, érzelmi fájdalomról. Az önsebzők arról számolnak be, hogy könnyebben tudnak megküzdeni a vérző csuklóval, mint a bűntudattal vagy a szégyennel, amit éreznek. Rendkívül szomorúan hangzik mindez. Az önsebzők életében előfordultak traumatikus események: nagyon gyakran szexuális bántalmazás, a szülők halála, az otthon elvesztése, gyámság alá kerülés, gyermekkori elhanyagolás. Elég gyakori az is, hogy az önsebzés valamilyen más mentális kórképpel együtt fordul elő (pl. depresszió, evészavarok, szorongás, poszttraumás stressz-szindróma).

Javaslom, diákjait irányítsa mihamarabb megfelelő szakemberhez! A probléma kezelése klinikai szakpszichológus, illetve gyermek- és ifjúságpszichiáter szakorvos szakértelmét igényli. Ők tudják megfelelően felmérni a tünetek súlyosságát, és állapítják meg a pontos diagnózist, illetve az ennek megfelelő terápiás tervet is ők állítják össze. Amennyiben az önsebzés mellett felmerülnek öngyilkossághoz kapcsolódó gondolatok, úgy haladéktalanul irányítsa diákjait a legközelebbi kórház Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Osztályára!

Az alábbi ingyenes hívható elérhetőségeken éjjel-nappal lehet segítséget kérni:

116-123 (Lelki Elsősegély Szolgálat)

116-111 (Kék vonal, Gyermek- és Ifjúsági Telefonszolgálat)

06-1-322-1896 (Péterfy Sándor Utcai Kórház Krízis Intervenciós és Pszichiátriai Osztály)

Fotó: Anthony Kelly

Hat éves kisfiam szorongó alkat, és kutyaterápiát javasoltak a tünetek enyhítésére. Tényleg alkalmas ez a terápia arra, hogy nyitottabbá váljon, és szívesebben barátkozzon a társaival?

Kedves Márta!

A kutyákat a gyermekek többsége szereti, velük sokkal könnyebben teremtenek kapcsolatot a szorongó gyerekek. Valóban igaz, hogy a kutyán keresztül a legzárkózottabb gyermekhez is közel kerülhetünk, a kutya simogatása önmagában véve is terápiás hatású, hiszen az állat feltétel nélkül viszonozza az iránta táplált szeretetet, ami gyógyító hatású. A túlmozgásos, agresszív gyerekeket megnyugtatja, a szorongó típusokat feloldja.
A kutyaterápia során a gyerekek önállóan irányítják, mozgatják az erre kiképzett, nyugodt természetű kutyát, és megtanulnak az állatnak rövid, határozott utasításokat adni. A gyerekeknek a siker érdekében jobban kell figyelnie, összpontosítania, az állat irányításakor pedig az önbizalmuk is nő, és magabiztosabbak lesznek. Nem csak a szorongó, de a nem, vagy alig beszélő, sőt a kevésbé harmonikusan mozgó gyerekeket is cselekvésre, beszédre készteti a kutya, illetve a vele való kapcsolatteremtés vágya.

Nincs abban semmi újdonság, hogy a gyermekek fő motiváló eszköze a játék, a játéktevékenységet minden gyermek imádja. Kutya segítségével nemcsak a viselkedés, hanem a tanuláshoz szükséges készségek is fejlődnek, amikor mozgást és utánzást, memóriát, figyelmet és testsémát is fejlesztő játékokat játszanak.
A foglalkozásokon alapvető követelmény a türelem megtanulása, illetve a társakra és a kutyára való odafigyelés elsajátítása. A kutyával való együttműködés az önfegyelmet is erősíti. Valóban sokoldalú és kifejezetten jótékony hatású terápiás formáról van tehát szó, amit jó szívvel ajánlok gyermeke számára.

Fotó: Harris County Public Library

A kislányom második osztályos, és mióta csak elkezdte a sulit nyugtalanabb, és figyelmetlenebb, a társai között, sajnos dühkitörések miatt panaszkodnak rá a tanárok. Én magam is tapasztalom, hogy dacos és önfejű, de otthon szerencsére nincs vele akkora gond, mint az iskolában. Mit tegyek? Forduljak szakemberhez?

Kedves László!

Gyakran előfordul, hogy a szülő azzal szembesül, hogy a gyermekkel gond van a suliban, otthon viszont nyoma sincs a problémás viselkedésnek, amiről a pedagógusok mesélnek. Lehet, hogy nincs komoly baj, de az is előfordulhat, hogy a probléma gondosabb feltárása után kiderül, hogy hiperaktivitás, figyelemzavar okozza a nehézségeket. Ha a közösségben visszatérő konfliktusok miatt szenved a gyermek, mindenképpen érdemes pszichológus, illetve pszichiáter véleményét kérdezni, aki segít pontosan megállapítani, mi állhat a háttérben. A szülőkkel való konzultáció abban segít, hogy eldöntsék a szakemberek, pontosan milyen segítségre van szüksége a családnak. Az okok feltérképezése elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyermek személyre szabott segítséget kapjon.

Egyre gyakoribb jelenség manapság, hogy a kudarcos beilleszkedés hátterében viselkedés- illetve magatartászavar áll. Ez biológiai értelemben betegségre utal ugyan, de szeretném hangsúlyozni, hogy nem segít, ha emiatt betegként is kezeljük. Ha a gyermek ezt a diagnózist kapja, az azért fontos, mert így pontosan tudjuk, mi okozza a problémáit, de ettől még nem kell és nem is tanácsos betegként kezelnünk őt. Lehet, hogy hiperintelligens, és hiperaktív, ezért másfajta figyelmet érdemel. Ugyanez érvényes, ha a visszahúzódása miatt vannak problémái, és emiatt igényel más jellegű törődést.

Az is előfordulhat, hogy a túlzott mozgásigény (hiperaktivitás), akár az agresszivitás, vagy a szertelenség (impulzivitás) hosszabb ideig, akár éveken át kezeletlenül okoz problémát a gyermeknél. Ilyenkor a gyermek saját magától is szenved, bármilyen meglepően hangzik, feszültséget okoz számára a nyugalom. Ilyenkor a megfelelő kezelés gyógyszerrel lehetséges, illetve a környezet átalakítása mellett a megfelelő pszichoterápia, és a speciális nevelési feltételek megszervezése is rendkívül fontos. Szerencsére egyre több helyen elérhetőek azok a speciális tanulószobák, ahol több órára következetes korlátok között felállított környezetben egyéni menetrendet tanítanak meg a gyermeknek, ami az otthoni kereteket is megerősíti és támogatja. Mindenképpen javaslom tehát, hogy keressék fel a kerületi szakszolgálatot és kérjék pszichológus segítségét.

A gyermekem 5 éves, nemrégiben szociális funkciózavarral diagnosztizálta őt a szakértői bizottság. A szakemberek a szociális funkció, és a szociális készség, illetve képesség hiányosságait emelik ki nála. Mit jelent ez pontosan, és miként lehet fejleszteni őt ennyi idős korban?

Kedves Bori!

Köszönöm a kérdést. Sokszor hallhatjuk ezeket a kifejezéseket, jelentésük mégsem magától értetődőek. A meghatározás egyszerű. A szociális funkciók, készségek, vagy képességek a társas viselkedéshez elengedhetetlen szükségleteket, és szokásokat jelentik, amelyek segítenek abban, hogy a gyermek alkalmazkodni tudjon a környezetéhez. Nézzük meg részletesebben, mit is jelentenek ezek pontosan, és miért kiemelkedő fontosságúak!

Nincs abban semmi újdonság, hogy a gyermek társas élete legintenzívebben a családi és az iskolai környezetben zajlik. A gyermek társas kapcsolatokban való ügyességét, azt, hogy milyen könnyen teremt és őriz meg kapcsolatokat, sok tekintetben meghatározza a szülő-gyermek viszony, a kötődés szorossága és minősége, illetve a szülők társas kapcsolatai, a család önértékelése, nem utolsó sorban pedig a testvérek hatása. A társas készségekben az olykor önkéntelen, máskor nagyon is tudatos önálló fejlődés rendkívül fontos.

Ha bármilyen oknál fogva a társas készségek, és képességek elmaradnak a tipikusan elvárttól, a gyermek nehezebben találja az összhangot a környezetével, gyakran figyelmetlennek tűnik, mintha nem reagálna arra, ha kérnek, vagy kérdeznek tőle valamit. Nem csatlakozik a többiek játékához, nem vesz részt a közös tevékenységekben sem, és magányossá válik. Így a szabályok vagy normák (akár az étkezési szokások, vagy a szobatisztaság) kialakítása is problémát okoz nála.

Az együttműködés és a kapcsolatteremtés módjait érdemes tudatosan felépíteni, ebben hasznos szakember (gyermekpszichológus, gyermekpszichiáter, gyógypedagógus) segítségét kérni. Számos hatékony eszköz bevethető. Ilyen például a képes napirend bevezetése, ami egyrészt biztonságot nyújt, másrészt örömmel használja a gyermek. Sőt akár a magatartási szabályok láthatóvá tétele, illetve a nagyon egyszerű, egy szavas kérések meghatározása is ilyen. Érdemes minél több módszert kipróbálni!