Három éve egyedül nevelem tizenhárom éves lányomat. Egyre nehezebben jövünk ki, pedig olyanok voltunk korábban, mint a legjobb barátnők. Mindent meg tudtunk beszélni, mostanában viszont ideges, ha kérdezgetem. Mit rontok el?

 

Kedves Eszter!

Fantasztikus dolog, amikor anya és lánya jó kapcsolatban vannak egymással, azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy vannak olyan témák, amelyeknél nem jó, ha összemosódik a felnőttek, illetve a gyerekek világa közötti határ. A „jó kapcsolat” nem feltétlenül azt jelenti, hogy „barátnői kapcsolatot” ápolnak egymással. Lehet, hogy serdülő lánya ösztönösen tiltakozik az ellen, hogy idejekorán felnőtt szerepbe kerüljön. Gyakran előfordul, hogy a szülők rosszul mérik fel, sőt átlépik az egészséges határokat gyermekeikkel való kapcsolatukban. Túlzottan bevonják, vagy éppen indokolatlan szigorral kizárják őket bizonyos élethelyzetekben.

Az Ön esetében különösen nehéz szituációt jelent, hogy egyedül neveli gyermekét. A hasonló helyzetben lévő szülőknél sokszor nincs kivel megbeszélni a problémákat, vagy megosztani az örömöt és a bánatot. Tudnia kell azonban, ha gyermekével osztja meg ezeket a dolgokat, megterheli csemetéjét, ami bizonytalanságot, szorongást, sőt viselkedési zavarokat is okozhat nála. Ezen túlmenően akár a jó értelemben vett szülői tekintélyt is alááshatja, amire a határokra érzékeny serdülőknek igencsak nagy szükségük van. Azt javaslom, próbáljanak visszatalálni lányával a klasszikus szülő-gyerek szerepekhez! Ha szükségét érzi, konzultáljon pszichológus szakemberrel, családterapeutával, akik hasznos ötletekkel szolgálnak majd, hogyan valósulhat meg mindez a gyakorlatban is.

Hallottam már arról, hogy a különböző nevelési stílusok különböző személyiséget alakítanak ki. Szakszerűen megközelítve mik ezek pontosan? Az is érdekel, mi a leghatékonyabb a gyerekek nevelésében?

Kedves Imre!

Többféle tudományos megközelítést ismer a pszichológia a nevelési stílusok területén. Az egyik legismertebb modell az érzelmi odafordulást, és a kontrollgyakorlást, mint két alapvető tényezőt, illetve ezek kölcsönhatásait vizsgálja. Ennek alapján négyféle nevelési stílust különböztetünk meg.

A tekintélyelvű szülő érzelmileg kevésbé hangolódik rá gyermekére, elutasító, ragaszkodik az általa felállított szabályok betartásához, alapvetően büntető típus. Az ilyen szülők gyermeke általában nehezen kezdeményez a kapcsolataiban, visszahúzódó, a fiúk között pedig gyakoribb az agresszív viselkedés. Az ilyen gyerekek önértékelése általában alacsonyabb, illetve bűntudatból fakadó szorongásokkal birkóznak.

Az engedékeny szülő érzelmileg érzékeny ugyan gyermekére, de a korlátok felállításában és fenntartásában következetlen. A gyermekek az érzelmi önszabályozási képességek területén kevésbé sikeresek, gyakran alkalmazkodási problémákkal küzdenek, így gyakrabban tapasztalható viselkedésükben agresszivitás.

Az elhanyagoló szülő nem törődik gyermeke igényeivel, nem állít fel szabályokat, és nem reagál gyermeke szükségleteire sem. Az ilyen gyermekek sokszor impulzívabbak, kielégítetlen függési szükségleteik miatt pedig nehezen kötődnek, kapcsolati készségeik fejlettségében sokszor elmaradnak a kortársaiktól.

Az odaforduló, kevés, de következetes szabályokat állító szülő típus mellett felnövekvő gyermekek általában jól szocializáltak, biztonságban érzik magukat, egészségesen fejődnek. Kérdésére válaszolva, ez a nevelői stílus egyértelműen a legelőnyösebb. Az így nevelt gyerekek jó társas kapcsolatokkal rendelkeznek, teljesítményük képességeiknek megfelelő. Erősségük továbbá, hogy egészséges érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, és toleránsak másokkal szemben. A személyiség és a viselkedés alakulásában azonban nemcsak a szülői nevelés hatásai érvényesülnek, hanem számos egyéb tényező is, mint például a temperamentumjellemzők, vagy az intézményi szocializációban szerzett tapasztalatok stb. Ezek ugyancsak befolyásolják, hogy egy gyermekből milyen felnőtt válik. Érdemes azonban kiemelt figyelmet fordítani az úgynevezett túlvédő, „over protective” elnevezéssel is illetett szülői magatartásra. Ebben a kapcsolatban a szülő nem engedi gyermekét önállósodni, minden probléma, akadály leküzdésében helyette cselekszik. Ilyen esetekben a gyerek társas kompetenciái, megküzdési stratégiái fejletlenek maradhatnak.

 

Féléves kislányommal vagyok otthon. Gyakran előfordul, hogy ő is kíváncsian fordul a képernyő felé, amikor tévét nézek. Hallottam olyasmit, hogy ebben a korban már tévézhetnek a gyerekek, mivel bizonyos műsorok fejlesztően hathatnak az értelmi képességeikre. Mennyi idős kortól ajánlott a gyerekeknek a televíziózás?

Kedves Nikolett!

Mielőtt részletesen válaszolnék az Ön által feltett kérdésre, szeretnék néhány tudományos szempontot is megvilágítani a témával kapcsolatban. Születésünkkor valamennyi szervrendszerünk közül az agyunk a legfejletlenebb. Az első három évben fontos fejlődési folyamatok zajlanak, ilyenkor épülnek ki az alapvető idegi struktúrák, amelyekre a környezeti ingerek is komoly hatást gyakorolnak. A csecsemő, és a kisgyermek kiegyensúlyozott fejlődéséhez szüksége van arra, hogy szabadon mozogjon, és hogy közvetlenül tapinthassa, hallhassa, láthassa a „dolgokat, illetve kapcsolatban lehessen másokkal, elsősorban a hozzátartozóival. A televízió ezeket a funkciókat nem, vagy csak áttételesen képes betölteni.

Nemzetközi szakmai ajánlások szerint (pl. USA, Franciaország stb.) két-három éves kor alatt a gyerekek egyáltalán ne nézzenek tévét, illetve utána is legalább hét éves korig csak korlátozott mértékben. Ehhez a szakmai állásfoglaláshoz tudok jómagam is csatlakozni. A tévénézés ebben az időszakban növeli a kockázatát annak, hogy a gyermeknél a későbbiekben beszédfejlődési zavarok, hiperaktivitás, koncentrációs és alvászavarok, és nem utolsósorban képernyőfüggőség alakulhat ki. Az Ön kislánya akkor fog szépen fejődni, ha sokat tud mozogni, játszani, és sok ritmikus versikét, éneket, beszédet hall, miközben sokat van friss levegőn. Azzal nyújtja gyermeke számára a legtöbbet, ha mindez nyugodt, békés környezetben, jól felépített napirenddel egybekötve a tévézés kiiktatásával történik.

Fotó: Joe Shlabotnik

A kislányom második osztályos, és mióta csak elkezdte a sulit nyugtalanabb, és figyelmetlenebb, a társai között, sajnos dühkitörések miatt panaszkodnak rá a tanárok. Én magam is tapasztalom, hogy dacos és önfejű, de otthon szerencsére nincs vele akkora gond, mint az iskolában. Mit tegyek? Forduljak szakemberhez?

Kedves László!

Gyakran előfordul, hogy a szülő azzal szembesül, hogy a gyermekkel gond van a suliban, otthon viszont nyoma sincs a problémás viselkedésnek, amiről a pedagógusok mesélnek. Lehet, hogy nincs komoly baj, de az is előfordulhat, hogy a probléma gondosabb feltárása után kiderül, hogy hiperaktivitás, figyelemzavar okozza a nehézségeket. Ha a közösségben visszatérő konfliktusok miatt szenved a gyermek, mindenképpen érdemes pszichológus, illetve pszichiáter véleményét kérdezni, aki segít pontosan megállapítani, mi állhat a háttérben. A szülőkkel való konzultáció abban segít, hogy eldöntsék a szakemberek, pontosan milyen segítségre van szüksége a családnak. Az okok feltérképezése elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyermek személyre szabott segítséget kapjon.

Egyre gyakoribb jelenség manapság, hogy a kudarcos beilleszkedés hátterében viselkedés- illetve magatartászavar áll. Ez biológiai értelemben betegségre utal ugyan, de szeretném hangsúlyozni, hogy nem segít, ha emiatt betegként is kezeljük. Ha a gyermek ezt a diagnózist kapja, az azért fontos, mert így pontosan tudjuk, mi okozza a problémáit, de ettől még nem kell és nem is tanácsos betegként kezelnünk őt. Lehet, hogy hiperintelligens, és hiperaktív, ezért másfajta figyelmet érdemel. Ugyanez érvényes, ha a visszahúzódása miatt vannak problémái, és emiatt igényel más jellegű törődést.

Az is előfordulhat, hogy a túlzott mozgásigény (hiperaktivitás), akár az agresszivitás, vagy a szertelenség (impulzivitás) hosszabb ideig, akár éveken át kezeletlenül okoz problémát a gyermeknél. Ilyenkor a gyermek saját magától is szenved, bármilyen meglepően hangzik, feszültséget okoz számára a nyugalom. Ilyenkor a megfelelő kezelés gyógyszerrel lehetséges, illetve a környezet átalakítása mellett a megfelelő pszichoterápia, és a speciális nevelési feltételek megszervezése is rendkívül fontos. Szerencsére egyre több helyen elérhetőek azok a speciális tanulószobák, ahol több órára következetes korlátok között felállított környezetben egyéni menetrendet tanítanak meg a gyermeknek, ami az otthoni kereteket is megerősíti és támogatja. Mindenképpen javaslom tehát, hogy keressék fel a kerületi szakszolgálatot és kérjék pszichológus segítségét.

Másfél éves kisfiam mindenhová cipeli magával viharvert, koszos plüss bárányát. Próbáltunk helyette mást adni neki, de semmit nem fogad el, ordít utána. Hogy lehetne kicselezni?

Kedves Imre!

Ne próbálják kicselezni! Gondoljon csak bele, mi felnőttek is ragaszkodunk bizonyos tárgyainkhoz, nemcsak a gyerekek. Sőt, tudnia kell, hogy a csöppségek számára az ilyen pótolhatatlan játék tulajdonképpen nem is tárgy, hanem mágikus funkciót betöltő társ, amely a biztonságot, megnyugvást, a magány elűzését, a szeretett felnőtt pótlására szolgáló eszközt jelenti.

Kisfiúk számára tehát a bárány fontos útitárs, aki segít kibírni azt a kalandot, amely az anyától való fokozatos eltávolodást, a leválást, és a növekedést segíti.

A legtöbb kisgyermek választ magának ilyen tárgyat, amely általában puha, selymes tapintású. Ezzel alszanak, mennek a nagymamához, vagy a bölcsődébe, óvodába. Ez az első olyan tárgy, amely valóban a sajátjuk. A legtöbb egészséges gyermek fejlődésében tehát nagyon fontos szerepet töltenek be ezek a játékok.

Javaslom, tehát fogadják el gyermekük ragaszkodását! Idővel majd eltűnik a fontosságuk, a biztonságot a nagyobb gyerekek már máshogyan teremtik meg maguknak. Nincs hát miért aggódni, legfeljebb a „kispajtás” tisztán tartása miatt kell bevetniük minden kreativitásukat.

Barátainkkal sokat vitatkozunk azon, mi árt vagy használ a gyerekeknek a családi perpatvarok alkalmával. Az a jobb, ha látják a gyerekek, hogy vitatkoznak a szüleik, vagy ha nem? Melyik az egészségesebb?

Kedves Dorina!

A kérdés nagyon izgalmas! A válasz azonban annál összetettebb, semmint, hogy rövid igennel, vagy nemmel lehetne rá válaszolni.

Szakemberek, és nem szakemberek általában egyet értenek abban, hogy gyermekeinket fölöslegesen ne tegyük ki extrém feszültségeknek, stressznek, így tehát a szülők konfliktusaiból adódó indulatok, veszekedések érzelmi terhei alól is jobb mentesíteni őket. A felnőttek kontrollálatlan indulatai a nebulók számára félelmetesek lehetnek, sokszor nem is értik pontosan miről van szó, ilyenkor tehetetlennek, és kiszolgáltatottnak érezhetik magukat, amit jobb elkerülni. Egyszóval a rendszeres, nyílt családi viharok olyan hosszú távú következményekkel járhatnak a gyerekek számára, amelyekre a felnőttek gyakran nem is gondolnak.

Annak a megközelítésnek tehát, miszerint ne a gyerekek előtt bonyolódjanak a párkapcsolati drámák, abszolút helye van! Azonban tudnunk kell, hogy a lurkók akkor is érzik a feszültséget, ha előttük soha egy hangos szó nem hangzik el. Ilyenkor „kénytelenek” a fantáziájukat használni, ami adott esetben lehet, hogy félelmetesebb, szorongáskeltőbb, mint a valóság. A kisebbek könnyen magukra vonatkoztatják a problémákat, és komoly bűntudatot élhetnek át. Ezen túlmenően az indulatok, érzelmek nyílt kifejezésének tilalma miatt hiányozhat a hiteles viselkedés jelenléte a család életéből, és ezzel olyan tanulási folyamatok sérülhetnek, amelyeken keresztül a gyerekek elsajátíthatják a konfliktushelyzetekben történő helyes viselkedés alapjait.

A mértékkel megjelenő hiteles érzelmek, indulatok tehát kevésbé kártékonyak, mint a rejtett feszültségek. A hozzájuk fűzött magyarázatokkal, én-közlő kommunikációval a felnőttek segítik a gyerekeket az eligazodásban, és megfelelő modellt nyújtva felkészítik őket a „nagybetűs életre”.