A kisfiam rendszeres asztmás rohamoktól szenved. Sok dolgot kipróbáltunk már a gyógyulás érdekében, és van is javulás. Minden újdonságra nyitottak vagyunk, ami segíthet. Azt hallottam, hogy a gyógytestnevelés is hozzájárulhat a gyógyuláshoz. Ez tényleg igaz?

Kedves Gyöngyvér!

Minél több oldalról megtámogatott az asztma gyógyulása, annál hatékonyabb a gyógyulás. A gyógytestnevelés valóban remek kiegészítő terápia az asztma kezelésében. A harmónikus izomfejlesztés és tartásjavítás rendszeres gyakorlása, illetve a speciális légző gyakorlatok megtanítása sokat segít a fulladásos tünetek megelőzésében.

A rendszeres gyógytestnevelés és speciális légző gyakorlatok tanulása a rohammentes időszakokban történik, hatására a gyermek a roham idején is képes a helyes légzésre, ennek köszönhetően könnyebben vészeli át a fulladásos rohamot is.

A légző gyakorlatok titka, hogy a gyermek orron keresztül vesz levegőt, a kilégzés pedig szájon keresztül történik, ami enyhíti a kis hörgők görcsét is. A gimnasztika mozgásai az adrenalin kiválasztást segítik, ezek pedig ugyancsak oldják a hörgők görcsösös összehúzódását, sőt szerencsés esetben meg is akadályozhatják a görcsök kialakulását.

A betegség kezdetén megfigyelhető, hogy a légzésmód megváltozása csak a fulladásos rohamok alatt figyelhető meg. Tünetmentes időszakban a légzőizmok működése teljesen normális. Az egyre gyakoribbá váló nehézlégzések, fulladások következtében a nem kívánt mechanizmusok rögzülnek és panaszmentes időszakban is megfigyelhetővé válnak. Ezért rendkívül fontos, hogy még a kezdeti stádiumban elkezdjük a légzőtorna megtanítását, amikor még lehetőség van elkerülni a panaszok súlyosbodását. Azonban a későbbiekben is áldásos hatásúak, és nagy mértékben hozzájárulnak a tünetek enyhüléséhez. Mindenképpen javaslom ezzel a terápiás lehetőséggel is megtámogatni a gyermek gyógyulását. A részletek kapcsán javaslom forduljon szakemberhez!

Unokámat vegyes csoportba vették fel az óvodában. Szerintem az ilyesmi nem veszélytelen, tartok tőle, hogy bántani fogják a nagyobbak. A szakemberek hogy látják, több a konfliktus az ilyen csoportokban?

Kedves Amália!

A szülők, és nagyszülők sokszor „versenyt izgulnak” a gyerekekkel, amikor először mennek a csemeték közösségbe. Ez teljesen érthető, és természetes, hiszen ha eddig a kisgyermek otthon nevelkedett, akkor ez jelentős változást hoz a család életében. Mégis azt javaslom, tekintsenek örömtelien erre a nagy eseményre, mert a kis ovisok is könnyebben illeszkednek be, ha nem érzik a felnőttek bizonytalanságát, és félelmeit ezzel kapcsolatban.

Ha az óvodai csoport életkor szempontjából heterogén összeállítású, úgynevezett vegyes csoport, akkor valóban előfordulhat, hogy a harmadik évét éppen betöltött, óvodát kezdő gyermek mindennapjait együtt tölti az iskolára később érő hét-nyolc éves gyermekekkel.

Szeretném megnyugtatni, hogy a vegyes csoport számos előnyt rejt magában valamennyi korosztály számára. A kisebbek sokat tanulhatnak a nagyobbaktól, az óvodapedagógusok pedig több figyelmet tudnak szentelni az éppen beszoktatás alatt álló kisebbeknek, sőt segítségül is hívhatják a nagyobbakat. A nagyobbak büszkék arra, hogy ők már ügyesebbek, segítőkészséget, toleranciát gyakorolhatnak, fontos dolgokat tanulhat meg az együttműködés, és az alkalmazkodás területén. Az egykék számára ez kiváló „tanulópálya”.

Ugyanakkor az agresszió felől vizsgálva a helyzetet, ezekben a gyermekközösségekben valóban több konfliktushelyzetre lehet számítani. A kevésbé eredményes megoldások, így az agresszív viselkedésminták is megjelenhetnek, ám a nagyobbak jó példával is szolgálhatnak, és hatékony megoldásokat közvetíthetnek a kisebbeknek. Nem kell tehát aggódni, a legtöbb lurkó rövid idő után remekül érzi magát az óvodában, ahol gyerekre szabott a „világ”, és ahol felkészült óvodapedagógusok egyengetik szeretettel a kis ovisok útját.

Három éve egyedül nevelem tizenhárom éves lányomat. Egyre nehezebben jövünk ki, pedig olyanok voltunk korábban, mint a legjobb barátnők. Mindent meg tudtunk beszélni, mostanában viszont ideges, ha kérdezgetem. Mit rontok el?

 

Kedves Eszter!

Fantasztikus dolog, amikor anya és lánya jó kapcsolatban vannak egymással, azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy vannak olyan témák, amelyeknél nem jó, ha összemosódik a felnőttek, illetve a gyerekek világa közötti határ. A „jó kapcsolat” nem feltétlenül azt jelenti, hogy „barátnői kapcsolatot” ápolnak egymással. Lehet, hogy serdülő lánya ösztönösen tiltakozik az ellen, hogy idejekorán felnőtt szerepbe kerüljön. Gyakran előfordul, hogy a szülők rosszul mérik fel, sőt átlépik az egészséges határokat gyermekeikkel való kapcsolatukban. Túlzottan bevonják, vagy éppen indokolatlan szigorral kizárják őket bizonyos élethelyzetekben.

Az Ön esetében különösen nehéz szituációt jelent, hogy egyedül neveli gyermekét. A hasonló helyzetben lévő szülőknél sokszor nincs kivel megbeszélni a problémákat, vagy megosztani az örömöt és a bánatot. Tudnia kell azonban, ha gyermekével osztja meg ezeket a dolgokat, megterheli csemetéjét, ami bizonytalanságot, szorongást, sőt viselkedési zavarokat is okozhat nála. Ezen túlmenően akár a jó értelemben vett szülői tekintélyt is alááshatja, amire a határokra érzékeny serdülőknek igencsak nagy szükségük van. Azt javaslom, próbáljanak visszatalálni lányával a klasszikus szülő-gyerek szerepekhez! Ha szükségét érzi, konzultáljon pszichológus szakemberrel, családterapeutával, akik hasznos ötletekkel szolgálnak majd, hogyan valósulhat meg mindez a gyakorlatban is.

Hallottam már arról, hogy a különböző nevelési stílusok különböző személyiséget alakítanak ki. Szakszerűen megközelítve mik ezek pontosan? Az is érdekel, mi a leghatékonyabb a gyerekek nevelésében?

Kedves Imre!

Többféle tudományos megközelítést ismer a pszichológia a nevelési stílusok területén. Az egyik legismertebb modell az érzelmi odafordulást, és a kontrollgyakorlást, mint két alapvető tényezőt, illetve ezek kölcsönhatásait vizsgálja. Ennek alapján négyféle nevelési stílust különböztetünk meg.

A tekintélyelvű szülő érzelmileg kevésbé hangolódik rá gyermekére, elutasító, ragaszkodik az általa felállított szabályok betartásához, alapvetően büntető típus. Az ilyen szülők gyermeke általában nehezen kezdeményez a kapcsolataiban, visszahúzódó, a fiúk között pedig gyakoribb az agresszív viselkedés. Az ilyen gyerekek önértékelése általában alacsonyabb, illetve bűntudatból fakadó szorongásokkal birkóznak.

Az engedékeny szülő érzelmileg érzékeny ugyan gyermekére, de a korlátok felállításában és fenntartásában következetlen. A gyermekek az érzelmi önszabályozási képességek területén kevésbé sikeresek, gyakran alkalmazkodási problémákkal küzdenek, így gyakrabban tapasztalható viselkedésükben agresszivitás.

Az elhanyagoló szülő nem törődik gyermeke igényeivel, nem állít fel szabályokat, és nem reagál gyermeke szükségleteire sem. Az ilyen gyermekek sokszor impulzívabbak, kielégítetlen függési szükségleteik miatt pedig nehezen kötődnek, kapcsolati készségeik fejlettségében sokszor elmaradnak a kortársaiktól.

Az odaforduló, kevés, de következetes szabályokat állító szülő típus mellett felnövekvő gyermekek általában jól szocializáltak, biztonságban érzik magukat, egészségesen fejődnek. Kérdésére válaszolva, ez a nevelői stílus egyértelműen a legelőnyösebb. Az így nevelt gyerekek jó társas kapcsolatokkal rendelkeznek, teljesítményük képességeiknek megfelelő. Erősségük továbbá, hogy egészséges érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, és toleránsak másokkal szemben. A személyiség és a viselkedés alakulásában azonban nemcsak a szülői nevelés hatásai érvényesülnek, hanem számos egyéb tényező is, mint például a temperamentumjellemzők, vagy az intézményi szocializációban szerzett tapasztalatok stb. Ezek ugyancsak befolyásolják, hogy egy gyermekből milyen felnőtt válik. Érdemes azonban kiemelt figyelmet fordítani az úgynevezett túlvédő, „over protective” elnevezéssel is illetett szülői magatartásra. Ebben a kapcsolatban a szülő nem engedi gyermekét önállósodni, minden probléma, akadály leküzdésében helyette cselekszik. Ilyen esetekben a gyerek társas kompetenciái, megküzdési stratégiái fejletlenek maradhatnak.

 

Féléves kislányommal vagyok otthon. Gyakran előfordul, hogy ő is kíváncsian fordul a képernyő felé, amikor tévét nézek. Hallottam olyasmit, hogy ebben a korban már tévézhetnek a gyerekek, mivel bizonyos műsorok fejlesztően hathatnak az értelmi képességeikre. Mennyi idős kortól ajánlott a gyerekeknek a televíziózás?

Kedves Nikolett!

Mielőtt részletesen válaszolnék az Ön által feltett kérdésre, szeretnék néhány tudományos szempontot is megvilágítani a témával kapcsolatban. Születésünkkor valamennyi szervrendszerünk közül az agyunk a legfejletlenebb. Az első három évben fontos fejlődési folyamatok zajlanak, ilyenkor épülnek ki az alapvető idegi struktúrák, amelyekre a környezeti ingerek is komoly hatást gyakorolnak. A csecsemő, és a kisgyermek kiegyensúlyozott fejlődéséhez szüksége van arra, hogy szabadon mozogjon, és hogy közvetlenül tapinthassa, hallhassa, láthassa a „dolgokat, illetve kapcsolatban lehessen másokkal, elsősorban a hozzátartozóival. A televízió ezeket a funkciókat nem, vagy csak áttételesen képes betölteni.

Nemzetközi szakmai ajánlások szerint (pl. USA, Franciaország stb.) két-három éves kor alatt a gyerekek egyáltalán ne nézzenek tévét, illetve utána is legalább hét éves korig csak korlátozott mértékben. Ehhez a szakmai állásfoglaláshoz tudok jómagam is csatlakozni. A tévénézés ebben az időszakban növeli a kockázatát annak, hogy a gyermeknél a későbbiekben beszédfejlődési zavarok, hiperaktivitás, koncentrációs és alvászavarok, és nem utolsósorban képernyőfüggőség alakulhat ki. Az Ön kislánya akkor fog szépen fejődni, ha sokat tud mozogni, játszani, és sok ritmikus versikét, éneket, beszédet hall, miközben sokat van friss levegőn. Azzal nyújtja gyermeke számára a legtöbbet, ha mindez nyugodt, békés környezetben, jól felépített napirenddel egybekötve a tévézés kiiktatásával történik.

Fotó: Joe Shlabotnik

Sajátos nevelési igényű gyermekem nemsokára suliba megy. Sokat törjük a fejünket, milyen szempontokat vegyünk figyelembe az iskolaválasztásnál. A szakemberek szerint mire figyeljünk?

Kedves Péter!

Nem említi, pontosan milyen diagnózis alapján állapították gyermekük sajátos nevelés igényét, ettől függetlenül van néhány általános szempont, amit az érintett csemeték esetében mindig érdemes szem előtt tartani.

A választott iskolában legyen természetes, hogy az egyéni különbségeket figyelembe veszik a pedagógusok, és ennek megfelelően választják ki oktatási módszereiket is. Az a célszerű, ha az ismeretközlő, frontális tanítás nem kerül túlsúlyba, és a tanulásban a projektmódszer, a kooperatív technika, és a differenciálás kap hangsúlyos szerepet. Szerencsés, ha a pedagógus nem teszi egységesen, mindenki számára kötelezővé a házi feladatok elvégzését, és a túlzott mennyiségű leckétől is megkíméli a diákokat. A megtanulandó tananyag mindig annyi legyen, amivel még motiválható a gyermek. Ha a tanár teret és időt enged az ismeretek önálló felfedezésére, a problémamegoldásra, és a közös munkára, mindezt pedig jutalmazza is, egészen biztosak lehetnek abban, hogy gyermekük jó kezekbe került. Az egyéni különbségekre való érzékenység, a célok rugalmas kezelése sokat segít, bármilyen helyzetbe kerül a gyermek, a merev, és egységes követelmények kifejezetten kártékonyak lehetnek számára. Ez természetesen a szülők és a pedagógusok oldalán egyaránt érvényes. Minél több értékelést hall a gyermek, annál jobb, ebben kifejezetten fontos a személyre szabott, árnyaltan megfogalmazott visszajelzés, ami konkrét irányokkal segíti a gyermek fejlődését, és mellőzi a minősítést. A buktatás lehetősége a sajátos nevelési igényű gyermekek esetében nem merülhet fel.

Még egy dolog: az iskola lehetőleg biztosítsa gyermekük számára a gyógypedagógus, vagy legalább gyógypedagógiai asszisztens folyamatos felügyeletét. A gyógypedagógussal, a gyermekkel és a szülőkkel való együttműködés kialakítása alapvető fontosságú a pedagógus részéről, ezt ugyancsak várjuk el tőle. Természetesen a nyitottság és az együttműködés nemcsak a tanárok, hanem a szülők részéről is kiemelt fontosságú.

4 / 23 oldal« Első...23456...1020...Utolsó »