Már tíz éve tilos a pofon a gyermeknevelésben

Gyurkó Szilvia interjúNem figyelünk a gyerekeinkre, nem tanultuk meg felismerni a szükségleteiket, és nem tudjuk, hogyan lehet őket erőszakmentesen nevelni. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakértővel beszélgettünk arról, miért nem jó ma Magyarországon gyereknek lenni, miért szeretné belülről meghackelni a jogászszakmát, és hogy most megjelent első könyve miért éppen válófélben lévő szülőknek szól.

Szerinted jó ma Magyarországon gyereknek lenni?

Azt hiszem, nem túl jó. És most nem elsősorban a szegénységre, az esélyegyenlőtlenségre vagy a gyerekbántalmazásra gondolok, bár az is hatalmas gond, hanem a kiszolgáltatottságra. Arra, hogy nem számít a szavuk. A felnőttek nem figyelnek rájuk, azt gondolják, hogy a gyerekek nem kompetensek a saját ügyeikben. Nem engedjük őket nemet mondani, de azt sem tanultuk meg felismerni, hogy milyen érdekeik, szükségleteik, jogaik vannak.

Amikor egy gyerek megszületik, főként a testi szükségleteire koncentrálunk (egyen, aludjon, kakiljon, nőjön), pedig épp olyan fontos lenne tudatosítani, hogy kezdettől fogva szüksége van érintésre, szeretetre, testi kontaktusra és olyan felnőttre, akihez kötődhet. Hogy milyen fontos számára mindkét szülője. Hogy a kéz, ami az első években fogta, tartotta, később el tudja engedni őt, biztosítson neki magánszférát, támogatást, de közben esélyt is a felnőtté válásra.

Csakhogy ehhez sokkal több ismeretre lenne szükségünk, mint amennyivel általában a gyerekvállalásba belevágunk.A szülőség nem csak ösztön. Igenis tanulható.

Az, hogy valakinek nincs eszköztára arra, hogyan lehet egy gyereket erőszakmentesen nevelni, nem jelenti azt, hogy ne tanulhatná meg, miként tud úgy terelgetni egy gyereket, hogy a pozitív megerősítésekből tanuljon, ne a büntetésből. Ehhez viszont az kell, hogy legyen valamilyen elképzelése a saját szülői működéséről, tudatosítsa magában a mintáit és azt, hogyan tud egyensúlyt teremteni a párkapcsolatában a gyerek, saját maga és a partnere szükségletei között. És persze nem utolsósorban, hogy merjen segítséget kérni, ha úgy érzi, valami nem megy.

De ha nincs jó családi mintánk, honnan tehetünk szert ilyen tudásra? Sokszor mondjuk, hogy a gyerekvállaláshoz is jogosítvány kellene.

Úgy beszélünk arról, hogy miért nem kell jogosítvány a gyerekneveléshez, hogy közben semmit nem teszünk azért, hogy a következő generáció erről az egészről többet tudjon. Magyarországon nincs benne az iskolai tantervben, hogyan működik egy egészséges párkapcsolat, vagy hogy mit jelent a gyerekvállalás. A gyerekek nem tudnak különbséget tenni kapcsolat, szex, együttjárás, szerelem, intimitás, pornográfia között, de például a testtudatosság is hiányzik, és ez rengeteg veszélyt rejt magában.

Ez miért fontos?

Sok szempontból fontos. Az a gyerek, aki nem ismeri a saját testét, aki nem tudja például megnevezni a cicijét, a punciját, a popsiját, az egyrészt fokozottan ki van téve az erőszak, szexuális zaklatás kockázatának, másrészt nehezebben tud harmóniában élni a saját testével. A gyereknek tudnia kell, hogy a teste egyedül az övé, és csakis ő rendelkezhet vele. Akit valaha megütöttek, az tudja jól, hogy nem a fizikai fájdalom a legszörnyűbb, hanem a szégyen, a megalázottság, a kiszolgáltatottság érzése. A traumát nem az ütés által keltett fájdalom vagy seb okozza, hanem annak megtapasztalása, hogy az ő teste nem szentség.

Egy előadásodban egészen odáig mentél, hogy a gyerek agyonpuszilgatását, ölelgetését is erőszaknak minősítetted.

Épp most folyik Angliában egy nagyon jó kampány ezzel kapcsolatban. A plakáton egy gyerek látható az arcán telis-tele piros rúzsnyomokkal. Nagyon szomorúan néz a kamerába, és azt mondja: én döntöm el, hogy akarok-e puszit kapni, vagy sem. Mert ez arról is szól, joga van-e a gyereknek nemet mondani

Most biztosan sokan felszisszennek, hogy ez már a ló másik oldala.

Persze. Mert ez arról is szól, joga van-e a gyereknek nemet mondani. Ez pedig Magyarországon még felnőttként is nehéz, nemhogy gyerekként. Nyilván nem azzal kell kezdeni, hogy eltiltjuk a nagynénit a gyerektől, akit fél évben egyszer lát, és akkor cvikipuszikat osztogat. Azzal kell kezdeni, hogy megtanítjuk a gyereknek, hol vannak a határai. Hogy engedjük őt nemet mondani. És hogy tiszteletben tartjuk, hogy a teste az övé.

De hogy képes erre egy olyan szülő, aki maga is úgy nőtt fel, hogy a szükségleteit kevéssé vagy egyáltalán nem vették figyelembe?

Ez volt a nagy dilemmája a most megjelent könyvemnek is. A Rám is gondoljatok abban próbál segíteni a szülőknek, hogy úgy csinálják végig a válás nagyon nehéz folyamatát, hogy közben a lehető legkevesebb trauma érje a gyerekeket. Hogy ebben a nehéz helyzetben is képesek legyenek odafigyelni a gyerekük szükségleteire. Ez különösen nehéz számunkra, hiszen a társadalom, amelyben élünk, szintén nem arról szól, hogy figyelembe vegyük egymás szükségleteit, vagy hogy támogatást kapjunk ahhoz, ha változtatni szeretnénk például a gyerekneveléssel kapcsolatos rögzült mintáinkon.

Alice Miller pszichológus azt mondja, azért nem tudunk kilépni az erőszakos nevelés ördögi köréből, mert felnőttként is inkább a szüleinket mentegetjük, mintsem hogy a saját gyerekünk érdekét helyeznénk előtérbe. Nagyon erős ösztön az emberben, hogy a szüleit tökéletesnek tekintse.

Ma Magyarországon minden második gyerek úgy gondolja, hogy az rendben van, ha megütik.

Ráadásul a legdurvább szituációkban is képesek ragaszkodni a bennük élő idealizált szülőképhez. Erre jó példa Ranschburg Jenő pszichológus egyik esete. Egy nagyon rossz állapotban lévő, mély depresszióval küzdő kisfiút kezelt, akit az apja, amikor egy nap részegen hazament, felakasztott. Az anyja vágta le a gyereket a kötélről, csoda, hogy életben maradt. Ezután abba az anyaotthonba menekültek, ahol Ranschburg volt a pszichológus.

Több hónapos sikertelen kezelés után derült ki, hogy a gyerek leginkább attól van rosszul, azért depressziós, mert hiányzik neki az apja. Akkor kezdett javulni az állapota, amikor sikerült megszervezni egy biztonságos találkozást az előzetes letartóztatásban lévő apával. Ez egy extrém ügy, ami jól mutatja, hogy a gyerekek azzal az ígérettel születnek a világra, hogy őket itt szeretni fogják. És ha ez mégsem így történik, akkor sem a szüleiket okolják, hanem saját magukat. Mert biztosan ők nem érdemlik meg a szeretetet. Ezért is hihetetlenül káros a gyermekbántalmazás minden formája.

Attól tartok, a joghallgatók többsége nem azért megy az egyetemre, mert az igazság bajnokának érzi magát. Téged mi vitt a jogi karra? Már akkor tudtad, hogy gyerekjogokkal akarsz foglalkozni?

Á, dehogy. Viszont tényleg volt bennem egy túlfűtött igazságérzet. Ma meg már azt gondolom, hogy belülről lehet legjobban meghackelni a rendszert. Jogászként írni az érzelmek fontosságáról, és rámutatni arra, hogy a jogászképzésünk iszonyatosan nem korszerű, és tele van hiányossággal, mégiscsak hitelesebb, mint kívülről kritizálni.

Hatalmas problémának látom, hogy a jogászhallgatók semmit nem tanulnak arról, hogyan kell bajba jutott emberekkel kommunikálni,emberi drámákban, krízisekben eligazodni, pedig a munkájuk során folyton ilyen helyzetekbe kerülnek.

Valójában ez is célja volt a könyvemnek, felhívni az ügyvédek figyelmét arra, hogy ne csak a bontóper megnyerése lebegjen a szemük előtt, hanem figyeljenek oda az emberi tényezőkre. Egy ideig New Yorkban is tanultam, a Columbia jogi karán. Az első szakkönyv, amit a kezünkbe nyomtak, arról szólt, hogy a jogász munkája olyan, mint az orvoslás. Ahogy az orvos jó esetben nem a betegséget, hanem az embert kezeli, úgy a jogász sem csupán egy jogi problémát old meg, hanem egy embernek segít, akinek jogi problémái vannak.

Hogy jutottál el egyáltalán a gyerekjoghoz? Tanultatok ilyesmiről az egyetemen?

Nem, ilyen képzés nálunk nem létezik. Egy-egy alternatív kurzus keretében általában 10-15 lelkes diák, jellemzően lányok tanulnak erről, de egyébként Magyarországon erre nincs is nagyon igény. Simán el lehet úgy végezni a jogi egyetemet, hogy az ember egy szót sem hall arról, hogy léteznek gyerekjogok. De nekem szerencsém volt, olyan nagyszerű mestereim voltak, mint Herzog Mária vagy Virág György. Az ő tudásuk és érzékenységük segített abban, hogy rájöjjek, nem muszáj hagyományos jogászszerepekben gondolkodni.

Akkor te sosem vittél bontóperes ügyeket, igaz? Nem innen szerezted a könyvhöz szükséges tapasztalatokat.

Nem. Az Eszter Alapítványnál dolgoztam kilenc évig, ahol szexuális bűncselekmények áldozataival, gyerekekkel és felnőttekkel foglalkoztam. Azt vettem észre, hogy egy idő után majdnem minden eset kapcsolattartási üggyé vált. Miközben a könyvem egyik mantrája, hogy a gyereknek mindkét szülőjére szüksége van, és nagyon fontos, hogy ezt a jogát és igényét a válás után is kielégítsük, ezekben a speciális helyzetekben, amikor az egyik szülőnél felmerült a szexuális abúzus gyanúja, nagyon nehéz ezt úgy megvalósítani, hogy a gyerek biztonságát maximálisan garantáljuk. A magyar gyerekvédelmi rendszerben nem evidens, hogy a gyereket az erőszaktól óvom, nem a szülőjétől.

Aztán amikor az UNICEF magyar bizottságához kerültem, létrehoztunk egy kerekasztalt, amely kifejezetten a válásban érintett gyerekek jogaival foglalkozott. Próbáltunk rájönni, miért van az, hogy miközben papíron a válások 80 százaléka közös megegyezéssel zárul, a magyar gyámhivatalokban minden második akta kapcsolattartással összefüggő ügyekről szól. Ezek az ügyek sokszor évekig húzódnak, igazi Kaukázusi krétakör-szituációk jönnek létre, ahol ide-oda ráncigálják a gyereket.

És mire jutottatok?

Hogy ez valójában nem jogi kérdés. Nem lehet jogszabályokkal és bírságokkal rendezni a kapcsolattartást, mert arról van szó, hogy a szülők nem tudták lezárni és elgyászolni a kapcsolatukat, még mindig tele vannak haraggal egymás iránt, és a gyerek pusztán e harag kiélésének eszköze.

Iszonyú elkeserítő azt látni, hogy évente több ezer gyereket kényszerítünk bele ilyen helyzetekbe. Ha pedig a jognak nincs eszköze arra, hogy megkímélje őket ettől, akkor én, mint gyerekjogokhoz értő szakember, csak azt tehetem, hogy felhívom a szülők figyelmét arra, hogy rajtuk múlik, hogyan kerül ki a gyerekük a válásból.

Mik azok a tipikus hibák, amiket a válás során elkövetünk a gyerekeink kárára?

Először is a gyerek bele tud halni abba, ha a szülei egymást szapulják, vagy a nagyszülő az apát vagy anyát szidja. A másik fontos pont, hogy nem a válás okoz traumát a gyereknek, hanem a válás minősége. Ha a szülők képesek kihagyni a gyereket a vitából, veszekedésből, játszmázásból, rengeteget segítenek vele.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy nem kényszeríthetjük a gyereket arra, hogy állást foglaljon, vagy válasszon kettőnk között. Nem használhatom a gyereket arra, hogy a saját érzelmi támaszom legyen. Nem szabad a fiúból családfőpótlékot, a lányból a mama legjobb barátnőjét csinálni. Az is fontos, hogy ne a gyerekkel üzengessek a másiknak, és ne a gyerekből próbáljak információkat kicsikarni a volt páromról.

Kevesen tudják, hogy ma már a főszabály a bíróságokon a közös szülői felügyelet, függetlenül attól, hol lakik a gyerek.

Sokkal nagyobb hírverést kellett volna az új polgári törvénykönyv körül csinálni, mert nagyon jól végiggondolt szabályok vannak benne, és egy kicsit közelebb visz minket Európához. A gyerek nem egy bútordarab, amit ide-oda tologatunk, ezért az új Ptk. nagyon helyesen már a gyerek lakóhelyéről beszél, nem az elhelyezéséről. Az is fontos változás, hogy ma már mindkét szülőnek, függetlenül attól, kinél lakik a gyerek, ugyanolyan jogai vannak.

Ugyanígy azt is kevesen tudják, hogy ma már tilos pofont adni a gyereknek.

Pedig már tíz éve, 2005. január 1-je óta tilos a pofon a gyereknevelésben.

Korábban csak a kínzó, megalázó bánásmód volt tilos, de ezzel a módosítással a testi fenyítés minden formája (pofon, fenékre verés, tockos) tiltottá vált. Ez nem arról szól, hogy extra módon védjük a gyerekeket, hanem hogy egy szintre emeljük őket a felnőttekkel.

Hiszen ha a főnököd odamenne hozzád, és adna egy pofont, mert nem írtad meg időre a cikket, akkor tettleges becsületsértést követne el, amiért feljelenthetnéd. De ha egy gyereknek adok pofont, mert nem csinálta meg a házi feladatát, akkor az emberek döntő többsége azt mondja, hogy hát istenem, próbálom megnevelni. Az előbbi eseten mindenki felháborodna, de ha egy gyerekkel történik ugyanez, az rendben van.

Tehát tilos a pofon, de mit tud tenni a gyerek, ha mégis megkapja?

A Barba-trükk a dologban az, hogy a gyerekvédelmi törvény nem köt a tilalomhoz szankciót. Tehát elvileg nem szabad megütni a gyereket, de ha megteszed, nem jár érte büntetés.

Amikor módosították a gyermekvédelmi törvényt, az előterjesztő miniszter azt mondta: nem az a cél, hogy a szülőket hosszú, tömött sorokban börtönbe küldjük, mert megütötték a gyereküket, hanem hogy a pozitív nevelési technikák elterjedését segítsük. És ez így teljesen oké, hiszen a büntetőjog már az ultima ráció, csak akkor kell beavatkoznia, ha nagyon nagy gond van. Az összes többi fázisban a gyerekvédelmi rendszernek kellene segítenie a családokat az elég jó működésben.

Miért fontos a zéró tolerancia?

Azért, mert a gyerekek nem kicsi felnőttek kicsi jogokkal, hanem különösen sérülékeny, formálódó, fejlődő személyiségek, akiket különleges védelem és speciális jogok illetnek meg. Ráadásul, ha megütjük a gyereket, azzal az erőszak nyelvére tanítjuk. Az erőszak kommunikáció, amibe a gyerek beletanul, ha ezt látja a környezetében, és aztán majd alkalmazza először az oviban, aztán felnőttként a párkapcsolatában, munkahelyén.

Ami még nagyon fontos, hogy nem tudjuk, mitől válik valaki ellenállóvá az erőszak traumatizáló hatásával szemben. Van, aki olyan depresszióba esik attól, hogy egyszer megütötte az apja, hogy pszichiátriai intézetbe kerül, és van olyan, akinek belenyúltak a bugyijába, mégis egészen jól van. Mitől van az, hogy az egyik gyerek egy pofonba is belehal lelkileg, a másik pedig a szexuális abúzusból is viszonylag épen ki tud jönni? Nem alkalmazhatunk erőszakot, hiszen fogalmunk sincs, mi lesz a következménye.

forrás: : origo.hu