A három iskolás gyerekünk már nagyon leterhelt. A tavaszi szünetben szeretnénk olyan programokat szervezni, amelyek mindannyiunknak segítségére lenne abban, hogy kicsit fellélegezhessünk. Vannak esetleg ötleteik erre?
Kedves Péter!
A tavaszi szünet mindig egy különös és kissé átmeneti időszak az évben. Már túl vagyunk a tél nehézkes hónapjain, a karácsonyi varázs elcsendesült, de még messze a nyár felszabadultsága. A természet éppen csak éledezik, és az ember is valahol félúton van: fáradt, de már vágyik a megújulásra. Szülőként gyakran úgy érezzük, ez a szünet „csak egy hét”, amit át kell vészelni, megszervezni, kitölteni, miközben a gyerekek pihennek, vagy legalábbis nem járnak iskolába.
Pedig a tavaszi szünet lehet sokkal több ennél. Lehetőség arra, hogy visszanyerjük a család ritmusát. Arra, hogy ne csak időt töltsünk együtt, hanem jelen legyünk egymás életében – másként, mint a hétköznapokban. És lehetőség arra is, hogy a gyerekek a pihenés mellett tapasztaljanak, épüljenek, kapcsolódjanak – önmagukhoz, a világhoz, hozzánk.
A szünet ideje nem „szabad idő”, hanem nyitott idő. A gyerekek számára ez nemcsak azt jelenti, hogy nem kell iskolába menni, hanem azt is, hogy a megszokott keretek (kicsit) fellazulnak. Ez a lazaság egyszerre felszabadító és nyugtalanító. Kisebb gyerekeknél gyakran ilyenkor jelentkeznek viselkedéses kilengések, hiszen a belső ritmusuk is elveszíti a külső támpontokat. A nagyobbaknál megjelenhet az unalom, ami – jól kezelve – akár kreatív motorrá is válhat, de csak akkor, ha a szülő nem próbálja állandóan „hasznossá” tenni a szabadidőt.
A kulcs nem a programok szervezésén, hanem a struktúra és spontaneitás egyensúlyán van. Lehet egy napnak íve, anélkül hogy percre be lenne osztva. Lehet célja, anélkül hogy eredménykényszer hajtaná. Egy reggel, amit együtt töltünk egy kávé és közös olvasgatás mellett, egy kirándulás, ahol nem a túra teljesítése, hanem a fák megérintése a cél – belső teret nyithak ki. A gyerekek ezt az időt nem feltétlenül úgy „használják ki”, mint mi: érzékelnek, emlékeznek, tárolnak, majd ezek a belső tárolt élmények válnak később biztonságérzetté.
A tavaszi szünet során érdemes kilépni a megszokott programtípusokból. Nem kell minden nap „kimenni valahová”. A kultúra például nemcsak színházban vagy múzeumban érhető el. Egy-egy családi történet elmesélése, régi fényképek nézegetése, egy gyerekekkel közösen meghallgatott klasszikus zenei darab vagy vers mind olyan élmény lehet, amely emlékké válik – és akár gyermekünk későbbi érdeklődéseit is megalapozza.
A szünet alatt megpróbálhatunk új közös tevékenységeket kipróbálni, amelyek nem feltétlenül a gyermekünk korosztályának „elvárt” tevékenységei – például lehet egy reggel közösen kísérletezni a konyhában egy teljesen új étellel, megnézni egy fekete-fehér filmet, vagy együtt kísérletezni egy felnőtteknek szánt kreatív technikával. A gyerekek meglepően nyitottak az olyan élményekre, amelyeket nem szánunk kifejezetten nekik, csak meghívjuk őket, hogy részesei legyenek.
Miközben kívülről talán úgy tűnik, hogy gyermekünk „csak játszik” vagy „csak pihen”, valójában mély belső folyamatok zajlanak benne. A megélt tapasztalatok – iskolai, kortársi, tanulási élmények – ilyenkor rendeződnek, ülepednek. A fejlődéshez nemcsak stimuláció kell, hanem szünet is. Egy átmeneti tér, ahol nem kell jól teljesíteni, csak lenni.
Ez különösen fontos olyan gyerekeknél, akik szorongásra hajlamosak, vagy akik nehezen élik meg az iskolai elvárásokat. A tavaszi szünet nemcsak fizikai pihenés, hanem idegrendszeri újrahangolódás is lehet – ha megengedjük. Ha nem tömjük tele elvárással, „élményekkel”, hanem megtanulunk együtt csendben lenni, unatkozni, lassan lenni.
A legnagyobb ajándék, amit a szünet alatt adhatunk, az a belső szabadság: annak a lehetősége, hogy a gyermekünk (és mi magunk is) kicsit máshogyan működjünk, mint hétköznap. Nem kell „kihozni belőle a legtöbbet” – csak benne lenni. Meghallani a másikat. Észrevenni, ha egy kérdés tovább marad a levegőben. Vagy ha épp semmi sincs a naptárban, és ez így van jól.