A hétéves gyermekünk a válás után a nyári szünetet megosztva tölti a két szülőnél. A megállapodás szerint ez fele-fele arányban történik, de a gyermekünk most azt jelzi, hogy az egyikünknél nem szeretne ennyi időt eltölteni. Mindketten próbálunk jól reagálni, de nem könnyű eldönteni, mikor kell tartani a kereteket, és mikor érdemes rugalmasabban kezelni a helyzetet. Hogyan tudunk ebben segíteni neki?
Kedves Szülők,
a válás utáni nyári szünet különösen érzékeny időszak lehet a gyermek számára. Ilyenkor hosszabb időt tölt külön a másik szülőtől, megváltozik a megszokott napirendje, és két otthon, kétféle szabályrendszer, valamint eltérő napi ritmus között kell alkalmazkodnia. Egy hétéves gyermek számára ez akkor is megterhelő lehet, ha mindkét szülő szeretettel és odafigyeléssel van jelen az életében.
Fontos, hogy a tiltakozást ne értelmezzük automatikusan az egyik szülő elutasításaként. A háttérben állhat honvágy, szeparációs szorongás, bizonytalanság, a megszokott környezet hiánya, lojalitáskonfliktus, vagy egyszerűen az, hogy a hosszabb távollét még túl nagy kihívást jelent számára. Ebben az életkorban a gyermek gyakran még nem tudja pontosan megfogalmazni, mi okozza a nehézséget, ezért inkább azt mondja: „nem akarok menni”, vagy „nem szeretnék ilyen sokáig maradni”.
Ha a kapcsolattartás rendjét szülői megállapodás vagy jogi döntés szabályozza, az fontos és biztonságot nyújtó keretet jelent. Ugyanakkor a keretek megtartása mellett is lehetőség van arra, hogy a gyermek alkalmazkodását megkönnyítsük. Sokat segíthet a fokozatosság, a kiszámítható napirend, egy előre megtervezett naptár, a megszokott tárgyak átvitele a másik otthonba, valamint az, ha a gyermek pontosan tudja, mikor és milyen módon tarthat kapcsolatot a másik szülővel.
Különösen fontos, hogy a gyermek ne kerüljön döntőbírói szerepbe. Nem szerencsés, ha neki kell eldöntenie, melyik szülőt választja. Ugyanakkor az érzéseit mindig komolyan kell venni. A kettő között lényeges különbség van: a felnőtt döntéseket továbbra is a szülők hozzák meg, de közben figyelembe veszik, mire van szüksége a gyermeknek ahhoz, hogy biztonságban és kiszámíthatónak élje meg a helyzetet.
A váltások során sokat számít a szülői együttműködés és a szülők kommunikációja. Ha a gyermek azt tapasztalja, hogy a szülők tisztelettel viszonyulnak egymáshoz, együttműködnek, és neki nem kell egyikük oldalára sem állnia, könnyebben tud alkalmazkodni az átmenetekhez.
Amennyiben a tiltakozás nagyon erős, rendszeresen testi tünetekkel, alvásproblémával, tartós szorongással vagy jelentős szenvedéssel jár, érdemes szakember segítségét kérni. Ez nem azt jelenti, hogy valamelyik szülő hibázott, hanem azt, hogy a családnak támogatásra lehet szüksége az új élethelyzethez való alkalmazkodásban.
A jól működő megoldás nem feltétlenül a szabályok feladását jelenti, de nem is a gyermek érzéseinek figyelmen kívül hagyását. Sokkal inkább egy olyan egyensúly megtalálását, amelyben a kapcsolattartás keretei megmaradnak, miközben a gyermek elegendő kapaszkodót, kiszámíthatóságot és érzelmi biztonságot kap ahhoz, hogy mindkét szülővel kiegyensúlyozott kapcsolatot tudjon fenntartani.
