Három éve egyedül nevelem tizenhárom éves lányomat. Egyre nehezebben jövünk ki, pedig olyanok voltunk korábban, mint a legjobb barátnők. Mindent meg tudtunk beszélni, mostanában viszont ideges, ha kérdezgetem. Mit rontok el?
Kedves Eszter!
Fantasztikus dolog, amikor anya és lánya jó kapcsolatban vannak egymással, azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy vannak olyan témák, amelyeknél nem jó, ha összemosódik a felnőttek, illetve a gyerekek világa közötti határ. A „jó kapcsolat” nem feltétlenül azt jelenti, hogy „barátnői kapcsolatot” ápolnak egymással. Lehet, hogy serdülő lánya ösztönösen tiltakozik az ellen, hogy idejekorán felnőtt szerepbe kerüljön. Gyakran előfordul, hogy a szülők rosszul mérik fel, sőt átlépik az egészséges határokat gyermekeikkel való kapcsolatukban. Túlzottan bevonják, vagy éppen indokolatlan szigorral kizárják őket bizonyos élethelyzetekben.
Az Ön esetében különösen nehéz szituációt jelent, hogy egyedül neveli gyermekét. A hasonló helyzetben lévő szülőknél sokszor nincs kivel megbeszélni a problémákat, vagy megosztani az örömöt és a bánatot. Tudnia kell azonban, ha gyermekével osztja meg ezeket a dolgokat, megterheli csemetéjét, ami bizonytalanságot, szorongást, sőt viselkedési zavarokat is okozhat nála. Ezen túlmenően akár a jó értelemben vett szülői tekintélyt is alááshatja, amire a határokra érzékeny serdülőknek igencsak nagy szükségük van. Azt javaslom, próbáljanak visszatalálni lányával a klasszikus szülő-gyerek szerepekhez! Ha szükségét érzi, konzultáljon pszichológus szakemberrel, családterapeutával, akik hasznos ötletekkel szolgálnak majd, hogyan valósulhat meg mindez a gyakorlatban is.
