A kisfiam osztályában van egy autista kisfiú. Mostanában egyre több helyről hallom, hogy valaki neurodivergens, és mintha ezt a legtöbb alkalommal az autizmussal kapcsolatban fogalmaznák meg. Mit jelent ez a kifejezés pontosan, és miért kezdett megjelenni a hétköznapokban?
Kedves Panni,
nagyon örülünk, hogy felvetette a neurodiverzitás témáját – valóban egyre gyakrabban hallani ezt a kifejezést iskolai nyílt napokon, szülői értekezleteken, pszichológusoknál, sőt már a médiában is. Sokan kíváncsiak arra, mit is jelent pontosan, és miért vált ennyire fontossá a gyermeknevelés és az oktatás világában.
A neurodiverzitás azt a szemléletet képviseli, hogy az emberi agy működésében sokféleség figyelhető meg, és ez a sokféleség nem hiba, hanem természetes variáció. Ez azt jelenti, hogy például az autizmus, az ADHD, a diszlexia vagy a Tourette-szindróma nem „betegségek”, amelyeket meg kellene javítani, hanem olyan idegrendszeri fejlődési eltérések, amelyek másfajta gondolkodást, érzékelést és reakciókat hoznak magukkal.
A neurodiverzitás mozgalom célja nem az, hogy tagadja azokat a nehézségeket, amelyekkel ezek a gyerekek szembesülnek, hanem hogy felhívja a figyelmet az értékeikre és szükségleteikre. Egy neurodivergens gyermek például lehet, hogy nehezen viseli a hangos zajokat vagy nem tud sokáig egy helyben ülni, miközben rendkívül kreatív, vizuálisan tehetséges, vagy kiemelkedő memóriával rendelkezik. A mai iskolarendszer és társadalmi elvárások többnyire még mindig az „átlagos” gyerekhez igazodnak. Aki ettől eltér, azt sokszor problémásnak vagy kezelhetetlennek címkézik – ahelyett, hogy megértenénk: más típusú támogatásra van szüksége.
Az elmúlt években valóban megnőtt a diagnózisok száma. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy több neurodivergens gyermek születik, hanem inkább azt, hogy egyre pontosabban felismerjük a jeleket, és egyre többen mernek segítséget kérni.
A neurodiverzitás nemcsak elfogadást, hanem alkalmazkodást is jelent. A kérdés tehát nem az, hogy „Hogyan tegyük őket olyanná, mint a többiek?”, hanem az, hogy „Hogyan alakítsuk a környezetet úgy, hogy minden gyermek a saját tempójában, saját módján fejlődhessen?” Ez a megközelítés nemcsak az érintett gyermekeknek segít, hanem az egész közösséget érzékenyebbé, megértőbbé és rugalmasabbá teszi.
A neurodiverzitás tehát nem diagnózis, hanem egy társadalmi és pedagógiai szemlélet, amely szerint az agyműködés sokfélesége éppolyan természetes, mint a szemszín vagy a testalkat különbözősége.
Ahelyett, hogy minden gyermeket egyformává próbálnánk tenni, érdemes arra figyelni, mire van szükségük, és hogyan tudják kibontakoztatni az erősségeiket.
Köszönjük, hogy megosztotta gondolatait és kérdéseit! A neurodiverzitásról való közös gondolkodás segít abban, hogy gyermekeink számára támogatóbb, befogadóbb környezetet teremtsünk – olyat, ahol mindenki a saját útján fejlődhet.
Fotó: Freepik
